„A legfőbb kegy, amiben részesíthetem őket, az, hogy méltóságot adok nekik és fenntartom bennük halálon innen és túl.” - Albert Pierrepoint

 Tish és Tosh barátsága

A fejpénzekből egyre tetemesebb összeg gyűlt össze, így Albert úgy döntött, hogy főállását jövedelmezőbb üzletágra cseréli, és megnyitotta első pubját az Oldhamhez tartozó Hollinwoodban. A Help the Poor Struggler (kb.: Segítsd a csüggedt harcost) főként a hazafias érzésű környékbeliek törzshelye lett, akik felnéztek a tulajdonosra. Amikor ő állt a pult mögött megtapsolták, éljenezték, és a háborús bűnösök kivégzéseinek részleteiről faggatták.

De nem csak ebből állt a csapos élete. Aki ismeri valamelyest a pubok hangulatát, az tudja, hogy élő zene nélkül egyik sem létezik. A 20. század közepén ezt zongorista szolgáltatta az ilyen helyeken, akinek a játékára bárki énekelhetett, akár alkalmi ismerősével is. Az ilyen alkalmi ismerősök sokszor meg sem kérdezték egymás nevét, egymást csak Tish és Tosh neveken szólították.

Ha invitálták, a magánéletében mindig mosolygós, örökké jókedvű Albert is gyakran csatlakozott alkalmi ismerőseihez egy-egy népszerű slágert elénekelni. A Danny boy is ilyen szerzemény volt a maga idejében, amit ő is elénekelt másokkal.

Az idő közben csendesen telt. 1950. novemberében a nemzet hőse levelet kapott a Strangeways börtönből, amely felszólította, hogy november 27-én jelenjen meg az intézményben a soron lévő halálra ítélt kivégzésének előkészületeiben, majd a másnap reggeli kivégzésénél. A név, James Henry Corbitt semmit nem mondott neki, ugyanolyan ismeretlen volt számára, mint kivégzettjeinek csaknem egésze. Corbitt, aki egy évig érlelte magában a gondolatot, egy féltékenységi rohamában megfojtotta szeretőjét, ezzel érdemelve ki a kötelet.

Albert Pierrepoint november 27-én meg is jelent a börtönben, ahol az egyik felvigyázó azt közölte vele, hogy az elítélt ismeri őt. Mióta kitudódott a személyazonossága, ez nem volt számára meglepő, ám az elítélt neve továbbra sem mondott számára semmit sem. Egészen a Júdás ablakon keresztüli szemrevételezésig. A cellában ugyanis nem más ült, mint az egyik vendége, akit ő Tish néven szólított, és akivel a Danny boy slágert megannyiszor elénekelte. Pierrepoint akkor jött rá, hogy Corbitt és szeretője rendszeresen tértek be hozzá, és arra is, hogy Corbitt a gyilkosság napján is járt nála, együtt énekelt vele, majd szokatlanul korán távozott. És mindez azt is megmagyarázta, miért nem látta őt azóta sem.

Az 1974-ben megjelent Executioner: Pierrepoint (Ítélet-végrehajtó: Pierrepoint) önéletrajzában így írt az esetről: »Másnap reggel húsz másodperccel kilenc előtt léptem be az elítélt cellájába,aki nagyon feszültnek tűnt, de a szemében nem láttam a félelem iszonyatát, csak egy nagyon gyerekes aggodalmat. Azon izgult, felismerem-e, és azon,miként fogadom. „Helló, Tosh” – bökte ki nem túl bizalmasan. „Helló, Tish” – feleltem. – „Hogy s mint?” – mellőztem minden ömlengést, úgy szólva hozzá, mintha a bárpult mögül köszöntöttem volna.«

A csaposból jövő szavak megtették a hatásukat, és Corbitt feszültsége tovatűnt, majd elmosolyodott. Miután Tosh a szokott módon összekötözte bőrszíjával a karjait, csak ennyit szólt: „Gyerünk, Tish, öreg cimbora.” És Corbitt vonakodás nélkül elindult, hogy megtegye élete utolsó öt méterét: „…könnyedén… mondhatnám, rohanva.” – áll Tosh feljegyzésében, aki a kivégzést követő esti gondolatait így összegezte könyvében: 

„Amint a poharakat törölgettem, arra gondoltam, ha valaha élt ember, aki gyilkosságának elkövetése előtt el volt rettentve attól, akkor az a trubadúr volt, akit én Tish néven szólítottam. Nemcsak hogy tudtában volt a kötélnek, hanem belekarolva duettet énekelt vele. Az elrettentés hiábavaló. Megölte azt, akit szeretett.”

 A három elgondolkodtató eset

Az Albert Pierrepoint által kivégzett britek között is akadt legalább kettő, akik felett kétes bizonyítékok alapján törtek pálcát, majd kivégzésük után évekkel rehabilitálta őket az állam. A harmadik esetnél pedig már a kivégzést megelőzően tiltakozási hullám söpört végig az országon.

Az első Timothy Evans ügye volt, 1950-ben. A 25 éves korában gyilkosságért elítélt férfi szellemi képessége egy tízéves gyermekével volt azonos, a szókincse pedig egy tizennégy évesét sem haladta meg. Evanst felesége és lánya meggyilkolásával vádolták. Kihallgatása során ellentmondásosan nyilatkozott, hol azt hangoztatva, hogy megölt valakit, hol pedig ártatlanságát bizonygatta. Végül a lánya meggyilkolásáért ítélték el, mivel azokban az időkben, ha több gyilkosságról is volt, csak az egyik esetben hoztak ítéletet. Evans kivégzése után három évvel az együgyű férfi háziuráról, John Christie-ről bizonyosodott be, hogy több nőt is megölt, köztük Evans feleségének megölését is beismerte, de a lányáét nem. Pierrepoint a háziurat is kivégezte. Evans a későbbiekben post humus rehabilitációban részesült.

A második Derek Bentley esete volt. A 19 éves Derek, hasonlóan Timothy Evanshez, féleszű volt, se írni, se olvasni nem tanult meg, híján volt bárminemű tudás ismeretének, intelligenciája pedig 77%-os volt, ami egy 11-12 éves gyermekével vetekedett. Az erőteljes, kigyúrt testalkatú és jól bokszoló Derek és 16 éves barátja, Christopher Craig felfegyverkezve akart egy raktárt feltörni, amikor lakossági bejelentésnek köszönhetően a rendőrök rajtuk ütöttek. Derek már negyedórája rendőri őrizet alatt állt, amikor Craig használni kezdte fegyverét. Egy rendőrt megsebesített, egy másikat agyon lőtt. A végzetes lövés előtt Derek Bentley a következőt mondta Craignek: „Let him have it, Chris!” Ezt a félreérthetően megfogalmazott mondatot kb. így fordíthatjuk: „Add meg neki, Chris!” Ami, ebben a szituációban érthető úgy, hogy adja át a fegyverét a rendőrnek, vagy, hogy adja meg neki, azaz: ölje meg. Mivel Craig fiatalkorú volt gyilkosságának elkövetésekor, Bentley-t ezért a mondatáért, bűnrészesség vádjával halálra ítélték. Pierrepoint maga így emlékszik önéletrajzában a kivégzéséről:

 »Amikor egy 19 évest mész akasztani, nem számít, hogy milyen magas, széles vállú, a halála napján, reggel kilenckor csak egy kisfiúnak tűnik. Ilyennek láttam Derek Bentley-t is, amikor 1953. január 28-án sebtében kinyitották előttem cellájának sápadt zöld ajtaját. Az asztalnál ült, és az ajtónyílást leste. Azt hiszem, mert mindannyian utcai öltözékünket viseltük, Derek Bentley azt gondolta, hogy a kegyelmi végzést hoztuk meg neki. Arcára rögvest lelkesedés ült ki. Aztán meglátta a jobb kezemben a sárga bőrszíjat, és nem vette le róla a tekintetét. Ennek látványa láthatóan minden reményét elsöpörte. Lassan és nehézkesen állt fel.

Arra készültünk, hogy Bentley gondot fog okozni nekünk. Tudtuk, hogy fizikailag nagyon erős és hogy egy kissé féleszű, aki nagyon biztos volt abban, hogy nem fogják felkötni. Meg kell valljam, hogy nem éreztem Bentley iránt személyes szimpátiát. Csak az foglalkoztatott, hogy ő egy száznyolcvan magas súlyemelő és bokszoló egy sokkalta kisebb aggyal, mint a teste.

Szóval, az ajtó hirtelen felnyitásakor Bentley szökkent egyet. Biztos vagyok abban, hogy nem látta át jól a helyzetet. Teste csodálkozó kifejezést tükrözött, de egy szót sem szólt. Ezt súgtam neki: „Csak kövessél, fiú!”- majd nyugtatóan hozzátettem: „Minden rendben, Derek, csak kövessél!”

Megmozdult, de a teste beleakadt az asztal szélébe. Úgy tűnt, hogy észre sem veszi, pedig az asztal beleremegett. Fejére húztam a fehér kámzsát és nyakára tettem a hurkot, fülemben pedig ismerősen csengett a lábszíj csatjának hangja. E pillanattól nem volt vitának helye Derek Bentley számára, mert meghalt.«

 Bentley-t, akárcsak Evanst, post humus rehabilitálták.

A harmadik eset Ruth Ellis kivégzése volt. Az egykor modellként, sztriptíztáncosnőként, majd prostituáltként kenyerét kereső 28 éves, dekoratív szépség egy se veled, se nélküled kapcsolatban élt David Blakley-vel, amiben erős abúzust szenvedett el. Volt, hogy úgy elverte az iszákos autóversenyző szerelme, hogy attól spontán elvetélt.Egy sokadik szakításuk után Ruth fegyvert szerzett, és a következő nap a fényes utcán több lövéssel megölte szeretőjét, közben megsebesített egy járókelőt is. Amikor a bíró a tárgyaláson nekiszegezte a kérdést, hogy milyen szándékkal szegezett fegyvert David Blakley-re, ő habozás nélkül a gyilkossági szándékot nevezte meg.

Ez a beismerés elegendő volt a bírónak az ítélet súlyosságának meghozatalában, az esküdtek is csak húsz percig tanakodtak a bűnösségét illetően. Ruth Ellis nem nyújtott be kegyelmi kérvényt. Annyi azonban nyilvánosságra került, hogy tettét háromnapi kialvatlanság, patologikus féltékenység, ittas állapot és jókora adag nyugtatószer hatására követte el. Ítélete akkora sajtóvisszhangot kapott, hogy napok alatt ötvenezer ember írta alá kegyelmi kérvényének petícióját, amit eljuttattak ugyan a Belügyminisztériumnak, de hiába.

A tömeg hangulatán érezhető volt az Evans és Bentley esetei miatti felháborodás. Ruth Ellis végezete 1955. július 13-án teljesedett be, 12 másodperc alatt. Ez idő alatt a mellette protestáló tömeget lovas rendőrök próbálták kordában tartani. Ő volt az utolsó nő, akit felakasztottak Nagy-Britanniában. Pierrepoint karrierjében pedig már csak két elítélt maradt, akiket az ismeretlenbe segített. Egyikük a kétszeres gyerekgyilkos Norman Green volt. Majd a következő évben, ötvenegy évesen, negyven évvel azután, hogy papírra vetette karrierálmát, kérte, hogy töröljék a nevét arról a bizonyos listáról.

 (Folytatjuk)

 Florovits Attila

Ha megteheted, támogass a Patreon segítségével. Köszönöm!

Ezek is érdekelhetnek:

Prozódikus - Világslágerek magyarul, ütemre, tartalom hűen

Tegnapi Hírek – Hírek, amikről lemaradtunk