A hóhér megírta levelét
„Tisztelt Uram!
Szeretném tájékoztatni Önt, hogy hálás lennék, ha elfogadná jelentkezésemet az ítélet-végrehajtói pozícióra, amennyiben Mr. Billington ideje kitelne, mivel mindig is vágyat éreztem e kinevezésre. 24 éves és 175 cm magas vagyok. Amennyiben személyemmel kapcsolatban többet is szeretne megtudni, azt örömmel osztanám meg Önnel. Bízom abban, hogy jelentkezésemnek nincs kizáró oka.
A legmélyebb tisztelettel,
Henry Albert Pierrepoint”
E levelet 1901. február 11-én adták fel Manchesterből a Belügyminisztérium illetékesének, Sir Matthew Ridley-nek. Ezzel vette kezdetét az a kereken ötvenöt éven át tartó időszak, mely idő alatt a Pierrepoint név egybeforrt az igazságszolgáltatás legsúlyosabb büntetésével.
Henry Pierrepoint
Sorozatunk nyitó darabjában szó esett már arról, hogyan nyert felvételt és miért veszítette el jól jövedelmező másodállását Henry Pierrepoint, ám ennek részletei olyannyira homályosak voltak, hogy még a fia, Albert sem tudott róla, nem is tesz említést önéletrajzában erről, és nem pusztán a családi szennyes takargatása végett. Egyszerűen sem ő, sem Thomas bácsikája nem ismerte a részleteket, Henry sírba vitte magával. Új forrásainknak köszönhetően erről is megtudhatunk mindent, és részletes betekintést nyerhetünk, miként zajlott a ködös Albionban a becstelen szakmára való jelentkezés, a jelölt kiválasztása és kiképzése. Sőt, magánéleti drámák, riválisok intrikái és olykor megmosolyogtatásra késztető levelek sorai közé is bepillanthatunk, amit a hóhérok és a velük kapcsolatban lévő szervek váltottak.
Műhelytitok
Kivételesen hadd kezdjem egy rövid műhelytitok beavatásába a blog követőit. E blog az előző résszel véget is érhetett volna, mivel az Albert Pierrepoint életére vonatkozó internetes források elapadni látszottak, a leghíresebb angol hóhér önéletrajzi kötetét pedig lehetetlen beszerezni. (Pontosabban hirdetik azt sok helyütt, tőlem egy nagynevű web áruház vont le nem kevés összeget, hogy utána közölje velem, a hirdetettel ellentétben nincs is példánya belőle. A pénzt hiába kértem, nem kaptam vissza. Erről több szó ne essék!)
Ekkor a Patibulum blog szerzőjének, Gábor Ármin Barnának közbenjárásával sikerült egy Pierrepoint önéletrajzánál is értékesebb műre szert tennem, mégpedig Steve Fielding – Pierrepoint: A family of Executioners 2008-as kiadásának egy példányára. Fielding, termékeny bűnügyi szakíróként és a brit hóhérkérdés kutatójaként temérdek forrása között olyanokra alapozza a három Pierrepoint ötvenöt éven át ívelő karrierjének bemutatását, mint: John Ellis és Albert Pierrepoint önéletrajzaira, valamint a három Pierrepoint személyre vonatkozó újságcikk-sorozatokra, levéltári adatokra, bizalmas személyes iratokra és Fielding korábbi műveinek adataira – összesen 27 kötet szerepel könyvének bibliográfiájában, nem számítva az újságcikkeket és levéltári forrásokat. Hogy mekkora bőséggel állunk szemben, annak ez a bejegyzés lesz első bizonyítéka.
Egy másik kisfiú, aki szintén hóhér akart lenni
Aki emlékszik még e blog első mondataira, az tudhatja, hogy Albert Pierrepoint tizenegy évesen vetette papírra egy iskolai fogalmazás alkalmával, hogy felnőve hóhér szeretne lenni. Azt tudjuk, hogy ez az apai mintakövetés oka volt, mert ekkor már a hivatásától visszavonult Henry Pierrepoint nem egy újságcikkben nyilatkozott egykori másodállásáról. Fieldingnek köszönhetően azonban azt is megtudjuk, hogy nem Albert volt az első a családjában, aki kiskamaszként így döntött, mert már az apja is tizenhárom évesen hozta meg e döntését! Őt James Berry hóhér példája sarkallt erre az elhatározásra, akiről csak úgy falta az újságok tudósításait. Míg más kisfiúkra a katonák vagy rendőrök tettei hatottak, őrá ez. Egy évtized kellett, hogy beteljesítse álmát. Az 1901. február 11-i levele nem maradt hatástalan, és 18-án a Belügyminisztériumból a manchesteri Strangeways Börtön igazgatójának Mr. Cruickshanknek a következő levelet küldték:
A Strangways Börtön
„Kérjük, küldessen H. A. Pierrepointtért, akinek levelét mellékelve találja, és állapítsa meg, vajon személye megfelelő volna az ítélet-végrehajtósegédi feladatkör betöltéséhez. Amennyiben így lenne, bizalmasan vizsgáltassa meg a helyi rendőrséggel, hogy nem kifogásolható-e a viselkedése.”
Kisvártatva civil ruhás detektívek jelentek meg abban a manchesteri bútorboltban, ahol Henry dolgozott, s a legnagyobb diszkréció mellett informálódtak személye felől. Mivel munkáltatója igen jó véleménnyel volt felőle, Henry egy bizalmas jelzéssel ellátott levelet kapott a Strangeways Börtön igazgatójától, állásinterjúra invitálva őt.
Bármennyire is vágyott e hivatásra, a leendő hóhérdinasztia alapítója igencsak szűkszavú volt célját illetően, amikor a börtön bejáratához ért. A zavarodottság és a szégyen érzete töltötte el, és csak a meghívólevelét mutatta meg az őrnek. Szűkszavúságának köszönhetően igen kellemetlen helyzetbe hozta magát. Amikor a rangidős börtönőr azt kérdezte tőle, hogy börtönszolgálatra jelentkezik-e, ő erre igenlően felelt. Rögtön alá is vetették egy fizikai adottságait felmérő orvosi vizsgálatnak, s megállapították, hogy gyenge a fizikuma ehhez a munkához és elküldték. Csak napok múlva derült ki, hogy mint börtönőr jelöltet vizsgálták. Ezután visszahívták, hogy magával Cruickshank igazgatóval találkozhasson. A szigorú, de tisztelettudó kikérdezés után az igazgató március első napján a következő tájékoztatást írta a Belügyminisztérium illetékes osztályának:
„Találkoztam a jelölttel és azon az állásponton vagyok, hogy megfelel ítélet-végrehajtósegédnek. Állítása szerint bármikor szabaddá tudja tenni magát az egyhetes kiképzésre a Newgate Börtönben, illetve, hogy segédkezzen egy kivégzésnél.”
William Marwood bötü szerinti levele
Henry Pierrepoint kiképzését majd egy későbbi bejegyzésben taglaljuk, de ha már hóhérok leveleivel foglalkozunk, nem mehetünk el szó nélkül a korábban már ismertetett kivégzési eljárás alapjait letevő William Marwood ránk hagyott sorai mellett. Az 1818-ban egy suszter fiaként napvilágot látott, így eredendően cipőkészítésből élő Marwood 1872-ben debütált a mérték utáni akasztás technikájával, ami aztán gyorsan meg is honosodott országszerte.
William Marwood és kézírása
Marwood 1879. június 7-i dátummal szedte pontokba a Newgate börtön igazgatója számára a kivégzési eljárás folyamatát, ami a későbbi eljárás sztenderdjének őse lett. Az akasztás úttörőjének levelét a szatirikus hangvételű St. Stephen Review 1883-ban közölte le, fakszimile változatban. Mi sem természetesebb, hogy a fordítás is bötü szerint igyekszik visszaadni a nép eccerű gyermeke által papírra vetett írásának eredeti hangulatát.
„Uram!
válaszul Az ön mai napi Levelére mekküldöm önnek a Tellyes Kivégzési Ejárását az Elítéltnek.
1-es Pont – szoros Körbeköttözés az Elítélt Teshte körül és a Karjain
2-es Pont – A Nyak tsupaszítása
3-as Pont – Az Elítéltet a Csapóajtóhoz vinni
4-es Pont – Az Elítéltet pontosan a Gerenda alá állítani hogy a Gerendáról lógó Kötél alatt álljon meg pont
5-ös Pont – szorosan megkötözni az Elítéltet a lábbainál
6-os Pont – Zsákot fejre reáhúzzni
7-es Pont – Kötelet reáhúzzni a nyak köré. Legyen a Zsák Kötéltől mentess hogy ki ne takaródjon az Arc mögüle
8-as Pont – Végrehajtó Nagyon Gyorsan Kioldókarhoz siet kinyitni a Csapóajtót nyomban
Semijen zsir nem lehet engedett a Kötelen minden Kötelet Jól Tesztelni kell a Kivégzés előtt és Száraz Jó Levegőn kell tartani a Kötelet.
Uram a Kivégzési Hely ami az Őfel. Londoni Newgate Börtönben van magának az legalább fél méterrel mélyebb Vermett kér vagy jobb ha azt mondom 3 Méter mély legyen
Tíztelettel Uram úgy gondoltam ez a Legjobb Módja hogy tisztán tudja meg a Kivégzési Ejárását az Elítéltnek hogy semijen Vétek ne keletkezzen az Ejárásban ne legyen Kérdezés tárgya soha
Uram bármijen korrigációjában örömmel veszem
Uram Maradok Alázatos Szolgája,
Wm Marwood”
Ha valaki olvasás közben úgy érezte volna, hogy Marwood egykori nyelvtantanára Rejtő felülmúlhatatlan fogalmazói vénával rendelkező hőse, a Török Szultán lett volna, nem biztos, hogy messzi járt az igazságtól.
Ellis vs. Pierrepoint
Visszakanyarodva Henry Pierrepointhoz leszögezhetjük, hogy minden szakma gyakorlója előbb utóbb riválisára talál. Még akkor is, ha éveken át dolgoznak együtt megbízhatóan. Nem volt ez másként John Ellis és Henry Pierrepoint esetében sem. Azt az előző bejegyzésből kiderült, milyen csúf véget ért Ellis földi pályafutásának, ám Ellisnek köszönhetően megtudhatjuk, miért ért véget a legidősebb Pierrepointé. 1914. július 14-e, nem csak a barátnője meggyilkolásáért elítélt negyvenöt éves Frederick Foreman utolsó napja lett, hanem Henry utolsó akasztásáé is. Az ezt megelőző, tizenharmadikai, keddi nap pecsételte meg a sorsát. A kivégzést követően Ellis rögtön tollat ragadott, hogy a londoni Whitehall úton székelő Belügyminisztérium Börtönfelügyelőségi Osztályának az alábbi levelét megírja:
„Uraim!
Őfelsége Chelmsford Börtön igazgatója felkért, hogy segédkezzem a mai napon F. Fourman kivégzésében. Így tegnap fél négy körül meg is érkeztem oda. E keddi napon, úgy háromnegyed négykor megérkezett Mr. A. H. Pierrepoint ítélet-végrehajtó is, ittas állapotban, de mindenkit barátságosan kezelve. Hellyel kínálták, majd illően üdvözöltük egymást. Amikor a kapuőr megkérdezte, hogyan érzi magát, az felelte, hogy nagyszerűen, majd felugrott a helyéről, az asztalomhoz lépett és egyenesen nekem címezve szavait az egyik legjobb cimborájának nevezett. Leültünk és perceken át a legjobb barátokként társalogtunk. Amikor az igazgató megérkezett, Mr. Pierrepoint tőle szerette volna megtudni az elítélt korát, magasságát és súlyát, mire az igazgató közölte, hogy ezt a börtönőr-parancsnok adja tudtára, aki a megérkezte után rögtön közölni is kezdte vele. Nekem úgy tűnt, hogy egyáltalán nem figyel rá, ezért kis füzetemet elővéve jegyzetelni kezdtem, amiről szentül hittem, hogy jogom van hozzá a továbbiak érdekében. Az 1901-ben történt első segédkezésem óta mindig feljegyzem ezeket az adatokat.
Míg én jegyzeteltem, Mr. Pierrepoint az általam valaha hallott legocsmányabb szavakkal kezdte illetni ezt, mely szavakat meg sem ismételnék, mert nem illő sem kimondani sem hallani ilyesmit, majd fenyegetőzni kezdett, mit is csinálna velem és nekem rontott, mire a börtönőr-parancsnok és a kapuőr léptek közbe a lelkére beszélve, mígnem úgy tűnt, lecsillapodott. Mivel segítőimet a szolgálatuk elszólította, magunkra maradva ismételten nekem rontott, lelökve a székről, amin ültem. Felkeltem, de visszataszított újból, és megint nekem jött volna, amikor Nash börtönőr belépett a zajra és megpróbálta megfékezni őt, de nem sikerült, így fültövön talált újból és újból, összesen négyszer, aminek fájdalmát még most is érzem, ezért a parancsnok azt javasolta, hogy menjek a szobámba, aminek szívesen eleget is tettem. Ez volt az első eset életemben, hogy bántalmazott valaki. Verekedésbe sosem keveredtem. Akikkel nem tudok kijönni, azokkal nem keresem a közösséget. Én voltam Mr. Pierrepoint segéde az első általa levezényelt kivégzésen Shrewbury börtönében 1902. március 08-án, és egészen tegnapig egy rossz szavunk sem volt egymással. Amennyire csak lehetett, mindig intettem őt, hogy ne igyon túl sokat, és ne érkezzen részegen a börtönbe, s mikor nem így történt, mindig magyarázkodni kezdett, és olyan ember benyomását keltette, mint aki a munkája miatt iszik, ami miatt mindenkiről, aki a Belügyminisztérium listáján szerepel, rossz véleménnyel lesznek, a legalja közé sorolva minket. Tanúim az alábbiak: Hale börtönőr-parancsnok, Gilding és Nash őrök.
Örömmel venném, ha végére járnának ezen ügynek.
Maradok alázatos szolgájuk,
John Ellis”
A levél olykor terjengős mondataiból nem csak a jogos sérelem és zaklatottság érződik ki, hanem egy rivális mószerolása is, a múltbéli italozásokra utalva. A kivégzés amúgy gond nélkül lezajlott, Foreman, akinek nevét Ellis tévesen Fourmannak írta, a 207 cm-es kötélhossztól azonnali halált halt.
A levél ennek ellenére nem maradt visszhang nélkül. Egy héttel később, a Belügyminisztériumban – aminek akkori feje nem más, mint Winston Churchill volt – a következő bizalmas jelzéssel ellátott irat kelt útjára:
„Uram!
A miniszter úr utasítására közlöm Önnel, hogy a miniszter úr kötelességének érzi parancsba adni a Börtönfelügyelőségi Osztály számára H. A. Pierrepoint nevének eltávolítását azon listáról, melyen azoké áll, akik méltónak találtattak az ítélet-végrehajtói tevékenységre.
Mr. Churchill tudomására jutott, hogy Pierrepoint legutóbbi alkalmazásakor a kivégzés előtti napon ittasan és kötekedő hangulatban jelent meg a börtön területén, mialatt trágárságokat vágott segédje fejéhez és bántalmazta is őt.
Ezáltal Mr. Churchill hálás volna, ha feljegyezné, hogy a jövőben Pierrepoint ítélet-végrehajtói alkalmazásától tekintsenek el.
Maradok alázatos szolgája,
E. Blackwell”
Winston Churchill, belügyminiszter
Így ért hát véget egy évtizedes karrier. Ám, hogy ez mennyire nem volt egyértelmű az alany számára, mi sem bizonyítja jobban, mint a következő áprilisban keltezett levele, melyben afelől tudakozódik, vajon véglegesen befejeződött-e a karriere. És persze ebből sem hiányozhat némi mószerolás és pár szó helytelen írása:
„Uram!
Őszintén sajnálom, hogy levelet kell írjak Önnek, hogy megfontolás tárgyává tegye a következő tényeket, melyeket remélem, hogy lesz szíves átgondolni.
Vagy tíz éven át volt a nevem a Belügyminisztérium listáján, és ebből az utolsó öt éven át, mint elisnert ítélet-végrehajtóé. Mindig is elismeréssel adóztak az általam lebonyolított kivégzésekért, melyekben a legkisebb hibát sem vétettem soha. Akik nevében e szolgálatot elláttam, mindig is mondták, hogy tanítani kéne azt, ahogyan végrehajtottam a kivégzéseket.
Sem sheriffel, vagy börtönigazgatóval, vagy börtönhivatallal a bajom soha meg nem gyűlt.
A Chelmsford Börtönben tavaly július 14-én végrehajtott ítélet óta újabb felkérést nem kaptam, ahol a segédem Ellis volt, és akivel volt némi szóváltásunk, amire ő azt felelte, hogy ezt jelenteni fogja. Tudtomra jutott, hogy a személyemmel kapcsolatos leveleket mutogat egy manchesteri kocsmáról, ahová kedd esténként invitált, amikor arra jártam. Ezt három külön forrásból is tudom. Természetesen az első két alkalommal nem törődtem, ám amikor egy igen szavahihető barátom állította, hogy maga látta Ellist a levéllel vagy levelezőlappal, az igencsak meggyőzött.
Azok hárman azzal fogadtak, hogy hogyan engedhetem meg Ellisnek, hogy ilyeneket írjon rólam, mert csak az állásomból akar kitúrni. Igyekeztem nem nagy ügyet csinálni belőle, ám amikor Ellis és én összetalálkoztunk a börtönben, a szemére vetettem ezt, amit ő tagadott, amiről tudtam, hogy szemenszedett hazugság.
Még jó, hogy elvesztettem a fejemet vele szemben. Csak az állásomat védelmeztem. Hogy aztán tényleg jelentett-e rólam az alseriffnek, Mr. Metcalfnak vagy a Börtönfelügyelőségi Osztálynak, azt nem tudom.
Ha bajt akartam volna okozni, számtalanszor jelenthettem volna őt, de én nem akartam őt kifúrni az állásából, sem kezet emelni rá soha. Erős okom van azt feltételezni, hogy régóta elment az esze.
Feleségem és öt kisgyermekem van, így biztosíthatom arról, hogy sok teher nyomta a vállamat. Örömömre szolgálna, ha felvenné a kapcsolatot Benjamin Gregory tiszteletessel a Huddersfield Misszióból, és érdeklődne felőlem, mivel pár hónapja már itt lakom.
Bízom abban, hogy minden Öntől telhetőt meg fog tenni a visszahelyezésem érdekében.
Maradok alázatos szolgaja,
Henry Albert Pierrepoint”
A Belügyminisztérium részéről érkezett válaszlevélről nem tudni. És ez a síri csend mindennél beszédesebb.
(Folytatjuk)
Florovits Attila
