Akiken a hóhér fohásza sem tudott segíteni
„Számos férfit láttam bátran meghalni, és nekem elhihetik, hogy Ruth Ellis volt olyan bátor, mint ők.” Albert Pierrepoint
Muriel levelet kap
1977 augusztusa. Mrs. Muriel Jakubait tekintete a polcon lévő képre tévedt. A fakó fekete-fehér kép egy örökké fiatalnak maradt női arcot ábrázolt. Muriel nagyot sóhajtott, mint már huszonkét éve minden áldott nap. „Semmit sem tehettem érted, ha cserélhettem volna veled, megtettem volna, Ruth” – mondta a képnek, ki tudja hányadik alkalommal már. Aztán az emlékezéstől megfáradt szemét a levélre irányította, amit az imént hozott a postás. Csak nagy önfegyelem árán tudta végig olvasni, de nem azért, mert az asszonynevét elírták benne:
„Kedves Mrs. Jackabait!
Röviden írok Önnek, hogy közöljem, a következő kedden, augusztus 30-án Surrey-be látogatok… Amennyiben alkalmas Önnek 12.30 és 13.00 között, kérem, hívja fel az alábbi telefonszámot és személyesen engem keressem…
Őszinte tisztelettel,
Albert Pierrepoint”
Ez már a sokadik levél volt, amit az egykori állami ítélet-végrehajtó Murielnek, a néhai Ruth Ellis nővérének küldött. Muriel maga kezdeményezte három évvel korábban a kapcsolatfelvételt, mert szeretett volna megtudni valamit Pierrepointtól.
Életek vakvágányon
Akik figyelemmel kísérték Albert Pierrepoint életét öt részben feldolgozó sorozatunkat, azoknak ismerős lehet Ruth Ellis neve, aki azzal írta be magát az Egyesült Királyság bűnügyi történetébe, hogy ő volt az utolsó nő, akit kivégeztek a szigetországban.
Története sokkal szerteágazóbb volt annál, hogy pár mondatban elintézhető lett volna a lezárult sorozatban, mivel – vitathatatlan bűnössége és kiérdemelt büntetése ellenére – nem csak a brit közvéleményre gyakorolt nagy hatást, hanem magára Pierrepointra is.
Ruth Ellis, Ruth Neilson néven 1926-ban született egy hatgyerekes család ötödik gyermekeként Rhyl városában, Wales északi részén. A család 1941-ben Londonba költözött.Három év múlva az akkor már tizenhét éves Ruth teherbe esett egy Clare nevű kanadai katonától, aki csak egy évig támogatta anyagilag fiát és annak anyját, majd soha többi nem hallottak felőle. Éppen ezért a lányanya fiát Clare Andria Neilson néven jegyeztette be.
A tizennégy éves kora óta pincérként dolgozó Ruth a Court Club nevű éjszakai mulató hostesse lett, ahová aktmodellségen keresztül jutott el, ami lényegesen jobban fizetett, mint a gyári vagy irodai állások. A Club vezetője, Morris Conley arról volt híres, hogy zsarolással kényszerítette női alkalmazottait arra, hogy lefeküdjenek vele. Ruth 1950-ben már prostituáltként kereste a kenyérre valót. Miután egy visszatérő vendégétől teherbe esett, illegálisan elhajtatta magzatát.
Az éppen csak huszonnégy éves nő még ebben az évben feleségül ment a 41 éves elvált fogorvoshoz, George Ellishez, akivel a Court Clubban ismerkedtek össze. Ellis nem csak két gyermek apja volt már, hanem megrögzött alkoholista is, mindemellett féltékeny természettel és birtoklási mániában szenvedő személyiséggel is rendelkezett. Így a pár egy viharos természetű, se veled se nélküled kapcsolatban élt. Mikor Ruth 1951-ben áldott állapotba került a férjétől, az nem ismerte el apaságát, azt állítva, hogy a gyerek felesége valamelyik szeretőjétől van, így gyorsan elváltak. Ruth egyetlen, bár jelentéktelen sikere ebből az időszakból, hogy kisebb szerepet kapott egy filmkomédiában, ám a neve nem került stáblistára. Ezúttal megtartotta gyermekét, akit Georgina névre keresztelt el. Aztán visszament az utcára dolgozni a megélhetésért.
Két évvel később rámosolygott a szerencse a már kétgyerekes anyára, mert a Hyde Park közelében lévő Little Club nightclub üzletvezetőjévé vált, ahol számos hírességgel kötött ismeretséget. Itt ismerte meg a felső társadalmi körökből származó, nála három évvel fiatalabb David Blakely-t, aki nem csak autóversenyző volt, hanem akárcsak George Ellis, alkoholista is. Bár Davidnek menyasszonya volt, ez nem akadályozta meg kettejüket abban, hogy összeköltözzenek a nő nightclub feletti lakásában. Ruth immár negyedszer is teherbe esett, de elvetette a gyermeket abbéli félelmében, hogy sosem fogja tudni ellenkezőjére fordítani a Blakely által tanúsított gyér elköteleződést.
Így tűnt fel az életében Desmond Cussen, a leszerelt RAF pilóta, aki szintén jó körökből származott, és ígéretes karrier előtt állt. Miután Ruth elvesztette üzletvezetői állását, a férfihoz költözött, de viszonya Blakely-vel továbbra is folytatódott. David még házassági ajánlatot is tett, amit a nő elfogadott. Ennek ellenére 1955 januárjában úgy hajba kaptak, hogy David ököllel ütötte gyomorszájon a nőt, aki ettől elvetélte újabb magzatát.
1955. április 10-én, húsvét vasárnap Ruth Ellis Cussen lakásáról Blakely otthonához ment, akit hiába keresett ott, de a párszáz méterre lévő The Magdala pub előtt meglátta autóját. 9.30-kor David és barátja Clive Gunnel kiléptek pubból. Amikor a nő rejtekéül szolgáló újságárus bódé mellett elhaladtak, Ruth előlépett, és csak annyit mondott: „Helló, David.” Majd üvöltve ismételte el a férfi keresztnevét. Míg a férfi a kocsi kulcsát kereste, a nő egy .38-as Smith & Wesson revolvert húzott elő, és öt lövést adott le rá.
Az első lövés célt tévesztett, de a nő nem adta fel, és rajta ütött az autó menedékébe búvó férfin. A második lövés már leterítette Davidet, majd még három követte, az egyiket alig egy centiméterről leadva, égési sérülést is hagyva áldozata hátán. A hatodik lövés már a földet érte, és onnét gellert kapva könnyebben megsebesített egy járókelőt. A célt tévesztett golyók nyomai még ma is láthatóak a The Magdala oldalán.
Ellis ezután arra kérte Clive-ot, hogy hívja a rendőröket. Szemtanúk szerint ezt hajtogatta: „Bűnös vagyok. Elveszettem a fejem.” Blakely-t a belső szerveit, máját, tüdejét, aortáját, és légcsövét ért sérülések okozta válságos állapottól nem lehetett megmenteni. Ruth Ellis a rendőrségi kihallgatáson és a bíróság színe előtt mindent töredelmesen bevallott.
Az esküdteknek mindösszesen húsz perc kellett, hogy megállapítsák bűnösségét, ami alapján a bíró kötél általi halálra ítélte. Nagy-Britannia lakosságát azonban annyira felháborította e döntés, hogy tömegek lepték el a Holloway börtön környékét, ahogyan az alábbi, korabeli filmhíradó is beszámol erről (a híradó szövege alább olvasható):
„Június 21-én Ruth Ellist a Központi Bíróság bűnösnek találta gyilkosság bűnében, és a törvény értelmében halálra ítélte. Július 13-án végrehajtották rajta a törvény szerinti ítéletet.
Ám a britek lelkiismerete nem nyugszik. A népharag tetőzésének három hetében egyvalakinek iszonyatos döntést kellett meghoznia: ő Gwilym Lloyd George, belügyminiszter. Közérdekű munkája során arról kellett döntenie, hogy lesújthat-e a törvény teljes szigorával, ám nem maradt más választása, mint elfogadnia az ítéletet, s mint tudjuk, Ruth Ellis meg kellett halljon.
Azon százak számára, akik a kivégzés reggelén a Holloway börtön előtt gyülekeztek, s azon milliók számára, akik távol maradtak három kérdés vetődik fel: lehet-e nőt felakasztani, lehet-e felakasztani bárkit is, vagy kell-e különbséget tenni a gyilkosságok fajtái között?
Milliók kérdőjelezik meg a törvény általi gyilkosság civilizáltságát. Valóban elrettentő hatással bír-e? Jogos-e bármely emberi lényt a gyilkosság végrehajtására felkérni?És ha a törvény mégis erre jogosít fel, el lehet-e tekinteni tőle gyilkos nő esetében?
Az elmúlt évszázadokban ez volt a törvény. Ez legyen a 20. században is?”
Vannak, akik azzal magyarázzák a tömeges felháborodást, hogy a néplélek nehezebben bocsátja meg a nők nyakára tett kötelet. A statisztikák megerősítik ezt az álláspontot, mert eszerint Anglia és Wales területén 1926-1954 között 677 férfit és 60 nőt ítéltek halálra, de közülük csak 375 férfit és hét nőt végetek ki. Azaz míg a halálraítélt férfiak alig több mint 55%-át végezték ki, addig a nőknél ugyanez az arány csak 11-12 % volt.
Korábban már utaltunk rá, hogy Timothy Evans és Derek Bentley ártatlan halála is generálhatta a felháborodást. Ruth Ellis ítélete ellen számos értelmiségi is felszólalt, köztük a neves amerikai-angol író, Raymond Chandler is, aki magánlevél formájában fejtette ki véleményét az Evening Standard hasábjain, miszerint a törvény „középkori és barbár”.
Ahogy arról röviden szó volt sorozatunk negyedik részében, Ruth Ellis a tettét háromnapi kialvatlanság, patologikus féltékenység, ittas állapot és jókora adag nyugtatószer hatására követte el. Blakely nem sokkal korábban szakított vele. Ezért a védelem szerette volna az előre kitervelt gyilkosság vádját szerelmi féltékenységből elkövetettre átminősítetni, de nem járt sikerrel. Mindazonáltal Ruth nem nyújtott be kegyelmi kérvényt.
A kivégzése előtti napon ügyvédeinek elárulta, hogy a fegyvert Cussen adta neki, és tőle vett leckéket annak használatából. Szintén Cussen vitte el őt a tett színhelyére is. Ezeket addig sem a rendőrségen, sem a bíróságon nem mondta el. Nem is segített volna rajta, mert ez még inkább megalapozta volna az előre kiterveltség vádját. Ruth Ellis kihívta maga ellen a sorsot, és hagyta, hogy beteljesedjen felette.A kivégzése előtti napon ezt írta David Blakely szüleinek: „Mindig is szerettem a fiúkat, és most, hogy meg fogok halni, még mindig szeretem őt.”
Közjáték Ruth Hornby sírjánál
A kezdeményezése ellenére Muriel csaknagy nehezen szánta rá magát,de felhívta Albert Pierrepointot. Együtt mentek el Ruth sírjához, Amershambe.
Korábban ez nem történhetett volna meg. Ugyanis az állam által kivégeztetett emberek jogfosztottá váltak és földi maradványukat a börtön udvarán temették el. Csak a hetvenes évek elején adódott lehetőség arra, hogy exhumálják és újratemessék Ruth Ellist. Akit Ruth Hornby néven temettek újra. Muriel és Ruth csellista édesapjának eredetileg Hornby volt a neve, de Muriel születésének idején, 1925-ben ezt megváltoztatta Neilsonra.
A temetőbe vezető úton Pierrepoint és Muriel között a következő szóváltás zajlott le. A volt hóhér ezt mondta: „Én ugyanolyan átlagos ember vagyok, mit bárki más. Csak a munkámat végeztem.” Mire Muriel így felelt: „Nem volt kötelező magának, abba is hagyhatta volna”. Pierrepoint csak ennyit felelt: „Én nem afféle vagyok. Ha pedig nem én, akkor más fickó tette volna meg.”
Csendben álltak a sír előtt. Muriel letette a maga virágát az egyszerű, fehér téglalap formájú sírkő elé, amin nagy betűkkel csak ennyi áll: Ruth Hornby 1926 – 1955. Albert Pierrepoint ekkor megkérte az asszonyt, hogy hagyja magára, mert szeretne egyedül maradni.
De nem ez volt az egyetlen alkalom, amikor találkoztak. Egy másik levelében az alábbi kéréssel fordult Murielhez a hetvenes éveiben járó egykori hóhér:
„Nem bánná, ha én és egy barátom ellátogatnánk a sírhoz, és a barátom lefotózna, amint ott állok?” Ez így is történt. Ott térdepelt a sírnál, majd azt mondta Murielnek, hogy folyton Ruth jár a fejében, és annak két gyermeke. (Pierrepointnak, talán sorsszerűen, nem született gyereke.)
Muriel 1974 óta azt szerette volna megtudni a hóhértól, mik voltak húga utolsó szavai, hiába nyilatkozta korábban többször is Pierrepoint a sajtónak, hogy a nő nem szólt egy árva szót sem. Azonban Ruth utolsó pillanatairól így írt Murielnek:
„Jól emlékszem arra – és ezt még egy léleknek sem árultam el, mint az a személy, aki utoljára látta őt szemtől szemben –, hogy a szája mintha csak felfele görbült volna, és az utolsó pillanatban fájón vettem tudtul mosolyát.”
Még mindig 1977-ben járunk, amikor a Thames televízió csatorna dokumentumfilmet készített Ruth Ellis ügyéről, megszólaltatva benne bírót, ügyészt, és természetesen magát Pierrepointot is. Az alábbi rövid bejátszás első 35 másodpercében így beszél Ruth Ellis utolsó pillanatairól:
„A sajtó azt állította, hogy zokogni kezdett, amikor a bitó felé ment, és azt is, hogy mondott nekem valamit. Ez állt a lapokban. De ő nem szólt egy szót sem. Mondhatnám egyenesen odajött hozzám, és jött velem a csapóajtóig, majd megállt az odarajzolt T jelnél. Egy szót sem szólt hozzám. Állítom, hogy pislantott egyet és mosolyra húzta a száját. Bátor egy nő.”
Pierrepoint utolsó, jelen időben megfogalmazott mondata árulkodó. Valóban annyit gondolhatott rá, hogy nem tudott múlt időben beszélni róla.
Azonban nem csak a sajtó állított valótlanságokat a kivégzett viselkedését illetően, hanem az a pletyka is szárnya kelt, hogy Pierrepoint azért vonult vissza, mert problémák adódtak a kivégzéssel. Ha így lett volna, akkor nem kapott volna még három újabb felkérést. De talán ennek a szóbeszédnek köszönhetően is került napvilágra Ruth Ellis boncolási jegyzőkönyve, ami alább olvasható:
Keith Simpson patológus jelentéséből a legfontosabb kijelentések ezek: „Véraláfutás sem az arcon sem a test más részén nem látható. Fulladási elváltozás nincs. Szenvedésnek nyoma nincs.” A fenti tünetek önakasztás illetve elrontott törvényes akasztás esetében állnak fent. Mindezekből következik, hogy az elszenvedett sérülések „… a megfelelő kivitelezéstől azonnali halált okoztak.”
A gyomorból felszabaduló brandy illat pedig arra bizonyíték, hogy Ruth Ellis élt a protokoll szerinti utolsó kupica lehetőségével, amikor Pierrepoint belépett a cellájába. A fegyőrnőkön kívül csak Stepney püspöke, Joost de Blank volt még az elítélttel, aki férfiakat megszégyenítő módon, bátran nézett szembe sorsával. (Más nők is férfi módjára álltak Pierrepoint elé. Itt lehet elolvasni.)
A hiábavaló fohász
Közeli barátai szerint Albert Pierrepoint mélyen hitt egy „felsőbb hatalomban”,ami azzá tette őt, amivé lett, sebből merítette lelki békéjét. Nem véletlen, hogy a 87 éves korában bekövetkezett halála is álmában érte. Gyorsan, szenvedésmentesen.
Nem adatott azonban ilyen sors Ruth Ellis szeretteinek. Egykori férje, George Ellis felett eluralkodott az alkoholizmusa, és három évvel volt felesége kivégzése után öngyilkosságot követett el – felakasztotta magát. 1969-ben Ruth édesanyja gázömlés miatt csaknem meghalt, s bár túlélte, a folyamatos beszédkészsége sosem állt helyre.
Andy, Ruth fia, aki tízéves volt, amikor édesanyját kivégezték, a tárgyalást levezető bírótól Cecil Haverstől évenkénti apanázst kapott, hogy tisztességgel felnőhessen. Andy azonban nem tudta túltenni magát anyja bűne és kivégzésének szörnyű terhén. 1982-ben, 37 éves korában öngyilkosságot követett el szobabérletében. Előtte még felkereste anyja sírját és megrongálta azt. Ruth lánya, Georgina, aki hároméves korában vesztette el édesanyját, nevelőszülőkhöz került. Ötven évet élt, rákban hunyt el. Édesanyja tette őt is egy életen át kísértette.
Ruth Ellis életét számos tévé- és mozifilm dolgozta fel. Közülük Magyarországon az 1985-ös Csak egy tánc volt (Dancewith a stranger) ismert. Alakja felbukkant a Timothy Spall nevével fémjelzett Pierrepoint c. filmben is.
Muriel Jakubait 2005-ben saját kötetet jelentetett meg Ruth Ellis: Mysister’ssecret life (Húgom, Ruth Ellis titkos élete) címen. E könyv kapcsán egy rádióinterjúban Muriel és a könyv megírásában neki segédkező Monica Weller nem kevesebbet állítanak, hogy a 158 cm-es 47 kg-os Ruth fizikailag képtelen lett volna arra, hogy egy .38-as kaliberű fegyverrel pontos, célzott lövéseket adjon le. Összeesküvés-elméletre hajazó állításuk arra is kitér, hogy mások akarhatták Blakely-t eltávolítani az útból, és Ruth szintén csak áldozat volt e játszmában.
Ezt az állítást bebizonyítani igencsak nehéz lett volna. Egy másikra azonban volt esély. Muriel és Georgina évtizedeken át küzdöttek azért, hogy a Ruth Ellis elleni vádat az előre megfontolt szándékról átminősítsék szerelmi féltékenységből elkövetettre, azt bizonyítandó, hogy Blakely provokálta ki a gyilkos hajlamot a szakítással, amivel valamelyest szépíthették volna Ruth Ellis megítélésén. Nem jártak sikerrel.
Florovits Attila
