A hóhér, akinek szent volt az akasztás
Albert Pierrepoint élete (II. rész)
„A munkám szent számomra. E szentség kell a legnyilvánvalóbb legyen a halál órájában… Mind az ismeretlenbe távoztak, és minden olyan ember előtt, aki az ismeretlenbe megy, megemelem a kalapomat.” - Albert Pierrepoint
A meglepetés erejével
Az elítélt kivégzését a lehető legpraktikusabban oldották meg Nagy-Britanniában, mely metódus a legfőbb ítélet eltörléséig kiválóan működött.
Minden börtön halálos zárkájának folyosója olyan volt, mint a többi. Akit ide hoztak, csak annyit tudott, hogy innét viszik reggel kilenckor a vesztőhelyre. A zárkától, amit előtérnek, hallnak neveztek, balra voltak az alvó-, tisztálkodó- és látogató helyiségek, innét hozták át a kivégzés előtt az elítéltet.
Kilenc előtt nem sokkal fájdalmasan kongani kezdett a börtön kápolnájának lélekharangja. Ekkorra az ítélet-végrehajtó és segédje az elítélt zárkájának ajtaja elé álltak egy őrrel, a börtönigazgató és a hivatalos személyek tőlük jobbra helyezkedtek el egy másik ajtó előtt, amit szintén egy őr nyitott ki az adott pillanatban.
Húsz másodperccel kilenc előtt a hóhérok beléptek az elítélt cellájába, aki egy asztal előtt ült, nekik háttal foglalva helyet, két őr és egy pap társaságában. A zárka jobboldalának közepén szintén egy vasajtó volt, aminek funkciójáról – ha az elítélt érdeklődött felőle – annyit mondtak, hogy egy udvarra vezető folyosóra nyílik. Volt börtön, ahol a vasajtót egy eltolható fémszekrény helyettesítette, amit a kellő pillanatban félretoltak.
Bármennyire tudta is az elítélt, hogy itt a vég, a folyamat a meglepetés erejével és gyorsaságával zajlott le. A zárkaajtó kinyílt, az őr pedig, ha szükséges volt, rákiáltott: „Felállni!” – majd, ha azt is szükségesnek látta, egy kupica szeszt dugott az orra alá kurtán utasítva: „Hajtsa fel!” Ezalatt a hóhér a háta mögé lépett és sebesen összekötötte az elítélt két kezét egy bőrszíjjal, s csak ekkor fordította az oldalsó nyílás irányába, és fedte fel magát előtte. „Kövessen!” – Ez volt az egyetlen mondat, ami elhagyta a száját. Az oldalajtót közben kinyitották, ami egy keskeny, üres szobán keresztül a vesztőhelyre nyílt. Az elítélt ekkor szembesült azzal, hogy mindvégig öt méterre ült a nyakára szabott huroktól.
A hóhér kihasználva a döbbenet bénító erejét, sebes léptekkel áthaladt az ajtón, és elfoglalta helyét a csapóajtón, a kötél mögött. A kivégzőteremben már a másik ajtón keresztül bevonultak a börtönszemélyzet tagjai, a kivégzés szemtanúi, és a fal mellett elfoglalták helyüket. Az elítéltet két fegyőr (női elítéltnél két fegyőrnő) a kötél elé állította, egy krétával rajzolt „T” jelre. Ez a dupla csapóajtó közepe volt. A segéd ekkor lehajolt, és sebesen összekötötte az elítélt lábait egy széles bőrszíjjal. A két őr ekkor félreállt, és a széles csapóajtó felett két oldalról átívelő pallókra álltak, és egy kézzel megkapaszkodtak a gerendáról alácsüngő, csomózott végű kötelekben, és a csapóajtó kinyílásáig nem hagyták el helyüket. Szabadon maradt kezükkel innét még tartani tudták az elítéltet a karjánál fogva, hogy össze ne rogyjon a végzetes pillanat előtt.
Míg ez megtörtént, a hóhér pontosan a kötél alá igazította az emberét. Annak lábfejei párhuzamosan álltak a „T” jellel, és nem lógtak túl a jel vízszintes vonalán. Egy fehér vászonzsákot húzott az elítélt fejére, majd a barna bőrrel bevont hurkot a nyakába tette, és a bal fül alatti (sub aural) területnél megszorította a csomót, amit a hurokrögzítő gumigyűrűvel stabilizált. Ezután a kioldókarhoz lépett, kihúzta belőle a biztosító pecket és megnyitotta a csapóajtót: az elítélt a verembe hullott. A zuhanás átlagosan fél másodpercig tartott, a becsapódáskor a súlyos rézgyűrű mérte az első csapást az elítélt nyakára, balra és fel rántva a fejet, míg a gravitáció által lefelé húzott test a nyaki csigolyákat lefelé rántotta. Rendszerint a másodiktól ötödik nyaki csigolyáig tartó szakaszon keletkezett törés (fractura) vagy ficam (dislocatio), amitől a nyak 2,5-5 cm-rel megnyúlt (ezt „hóhértörésnek” nevezték). Ez, illetve a központi idegrendszert ért károsodás vezetett a halálhoz. Az eszméletvesztés a becsapódás pillanatában bekövetkezett. Ez rendszerint kilenc órakor történt. Hat perccel később pedig törvényszerűen beállt az agyhalál, a szív még egy ideig dobogott, aztán örökre megállt.
Mindezt végigolvasni és felfogni sokkal tovább tart, mint amennyi időt a művelet valójában igénybe vett. A cella ajtajának kinyitása, és a kioldókar meghúzása között 10-20 másodperc telt el egy rutinos ítélet-végrehajtó, a segédje és a börtönszemélyzet számára. Albert Pierrepoint rekordja 7,5 másodperc volt. Akit ilyen gyorsan végeztek ki, az szinte fel sem fogta, hogy mi történik vele.
Thomas bácsi árnyékában
Természetesen ekkora rutinra évek alatt tett szert a legifjabb Pierrepoint. 7,5 másodperces rekordját 1951-ben állította be, egy híján húszévnyi tapasztalattal a háta mögött, amihez persze az elítélt közreműködése is kellett, aki szinte szaladt a bitó alá, annyira meg akart halni.
Az első kivégzés, ahol bácsikája keze alá asszisztált, még felvételének évében, Dublinban volt. Itt tehetett szert élete első asszisztensi fizetésére. Ez több mint 3 ₤-ra rúgott, ami majd eggyel több volt, mint amit egy hét alatt fuvarozóként megkeresett. Bérének felét hóhér és segédje közvetlen a kivégzés után kapta meg, miután a holttestet leszedték a kötélről, amit a törvény szerint egy órán át kellett lógva hagyni, független attól, hogy a halál milyen gyorsan állt be. (A 20. században, az amerikai és brit hóhérok keze által akasztottak közül a leggyorsabban kiszenvedő elítélt szíve 3, míg a leglassabban kiszenvedőé 27 percig dobogott a szervezet ellenálló képességétől függően.)
A test levétele nem volt egyszerű folyamat, mert a kötelet nem egyszeri használatra szerezték be, ezért nem vághatták el. Az akasztott ember kéz- és lábszíjait leoldották, aztán levetkőztették, és szükség szerint lemosták a testét. Majd a felső testét egy kötélből font hámba tették, amit a kivégzőhelységben lévő csigán vezettek át, így emelték meg, hogy tehermentesítsék a kötelet, majd levették a porhüvely nyakáról. A veremben, nem messze a kötéltől, egy kórboncnoki asztal állt, ide helyezték a tetemet, hogy az orvosok a halottszemlét elvégezhessék rajta. Majd az ítélet végrehajtói kitakarították a vermet, elrámolták eszközeiket, majd angolosan távoztak a börtönből.
A segédi bér másik felét két héttel később adták át, amennyiben annak magaviselete nem rosszabbodott. Mind az ítélet-végrehajtó, mind pedig a segédje teljes diszkrécióban kellett együttműködjön, megadva a másiknak a kölcsönös tiszteletet, és főleg, kerülni a kapcsolatot a sajtóval. A vesztőhelyről semmiféle információ nem szivároghatott ki, különben a Belügyminisztériumban egy kéz rögtön áthúzta az indiszkrét fél nevét az alkalmazottak listáján.
A Belügyminisztérium döntötte el azt is, ki legyen a mindenkori első számú ítélet-végrehajtó. Ez pedig jó időn keresztül Thomas nagybácsi volt. Albert kilencévnyi asszisztencia után tölthette be először az ítélet-végrehajtói pozíciót, ahol az elítélt egy Tony Mancini nevű gengszter volt. Ez azért is emlékezetes maradt számára, mert Mancini azzal lepte meg őt és segédjét, hogy a hurokkal a nyakán így kiáltott: „Csirió!”
Ám ezután még négy-öt évig hivatalosan segédként volt számon tartva a legifjabb Pierrepoint. Viszont aki ítélet-végrehajtói pozícióba került, alkalmanként 15₤-ot tehetett zsebre. Ez már óriási pénz volt, napjainkban 450 ₤-nak, 2020-as árfolyamon kb. 180 ezer Ft-nak megfelelő összeg volt.
Albert szép lassan olyan egzisztenciát volt képes kiépíteni másodállásának bevételéből, hogy 1943. augusztus végén feleségül vehette menyasszonyát, Annie Fletchert, aki két üzlettel az Albertet alkalmazó vegyeskereskedéstől működtetett egy édesség- és dohányárú boltot. Az ifjú pár Manchesterben telepedett le. Megismerve családját, Albert másodállása nyílt titok lett Annie számára, de megvárta, míg a férje hozza szóba a témát. Ez a kényszer egész addig nem lépett fel, míg Albertet Gibraltárra nem szólította a kötelessége 1941. októberében, ahol egy kettős kivégzést kellett levezényelnie. Az asszony nem tört össze a sejtelme beigazolódásától. Könnyebben emésztette meg, mint Albert édesanyja, aki, 1932-ben az első Pentonville-ből érkező levelet meglátva nem rejtette véka alá a véleményét fia leendő másodállásával kapcsolatban. Mindazonáltal Annie és Albert között a téma nem merült fel többé, az asszony kívánsága az volt, hogy a férje a másodállásával járó gondokat ne vigye haza. Az ura ehhez is tartotta magát.
1940-ben már érezhető volt, hogy Albert lép Thomas nagybácsi örökébe. A hetvenedik életévébe lépett bácsikán ekkor kezdtek mutatkozni a fáradtság jelei, többször jelentették róla, hogy alkoholos állapotban jelent meg a kivégzéseken, megszegve ezzel saját bölcsességének útmutatását. A háború azonban a hóhérokra is megnövekedett feladatokat rótt, így nem lehetett kihúzni őt arról a bizonyos listáról. Még akkor sem tették ezt meg, miután csaknem tragédiába torkollott az egyik kivégzése.
1943-ra már sokan a látásának élességét is megkérdőjelezték, és emiatt is szemmel tartották az aggastyán ítélet-végrehajtót. Ő viszont szeretett volna bizonyítani mindenki előtt, ezért még nagyobb buzgalommal végezte a dolgát. Sosem volt olyan gyors, mint Albert – neki ehhez egy percre is szüksége volt –, de bizonyítani akarta, hogy öregember nem vénember, és még nagyobb sebességre kapcsolt a kivégzések alatt. 1943. februárjában olyan sebesen igyekezett végezni kötelességét, hogy nem győződött meg asszisztensének biztonságáról, aki a láb összekötözésén fáradozott. Ezért csaknem alatta is megnyitotta a csapóajtót. Kevesen múlott, hogy nem lett tragédia az esetből. Az eset a Belügyminisztérium elé került, de emberhiány miatt nem intézkedhettek az elbocsátásáról. Így Thomas bácsikát 1946-ig foglalkoztatta az állam, majd a listán áthúzták az ő nevét is. 1954-ben hunyt el.
Ennek köszönhette a legifjabb Pierrepoint, hogy a minisztérium számára ő lett a várományosa a legfőbb ítélet-végrehajtói pozíciónak. Ami később a legdrámaibb kihívások elé állította.
(folytatjuk)
Florovits Attila
